„Most vagy”

Mit is jelent ez? Csak két szó, mégis több értelme lehet… számos érzést kelthet, ha kicsit elmerengünk rajta. Ez is volt a célom vele; amolyan „költői” allűr, hiszen az olvasó maga dönti el, mit ért rajta és saját érzései viszik tovább – ki tudja hová. Én biztos nem tudom. Csak azt tudom, hogy most vagyok. Hiszen írok valamit. Szeretnék valamit írni még ahhoz, amit épp most leírtam, ami azt is jelenti/reméli, hogy nemcsak „most vagyok”, hanem létemnek folytatása is lesz. Sőt! Nyilánvalóan voltam is valaki ez előtt is, hiszen van múltam – neked is van.

De egy biztos: „most vagy” és ezzel a pillanattal tudsz kezdeni valamit. Például, hogy elolvasod egyik-másik bejegyzésemet. Neked szántam. Akkor is, ha nem érted… talán majd később. Különösen akkor, ha nem értesz egyet vele, mert akkor megismertél egy másik véleményt, egy – számodra – új gondolatot, s egyúttal előhívtam sajátodat is, melyet újra átgondolhattál, megerősíthettél… talán egyszer elengeded. Talán egyszer én is másképp fogom gondolni. De most vagyok.

Ki is vagyok?

Az első könyvem első oldalára a “soha-meg-nem-elégedés” himnuszát írtam be. Nincs jogom hát panaszkodni, ha ma is elégedetlenül futok még, sokat szereztem, sokat el is dobtam

Rendkívül nagyra tartom Babits költészetét és mindazt, amit “hitvallásában” méltat. Magamat is katolikus értelmiséginek tartom; valamennyire világlátottnak, legkevésbé művésznek. Hittanos és nyakkendős hittanos (cserkész) is voltam, így sokat tanultam és tapasztaltam a Teremtőről és a Teremtésről. Életem kezdeti szakaszában azonban – az ésszerűség és erkölcsösség mellett – megtapasztalhattam a vadságot és a kicsapongást is.

Ó, emberségünk gyötrő végzete:

Egyfajta törvény szül, másfajta hordoz,

Hívságban nemz, s mégis hívságot tilt,

Betegnek teremt, s mégis épnek rendel.

A lét sokféle törvényt alkot – mi az oka?

Szenvedély és ész harca – csak béke nincs soha.” [FULKE GREVILLE]

Budapesten nőttem fel – balatoni nyaralós élményekkel. Több féle sportot űztem, hangszeren játszottam. Kezdetben jogásznak tanultam és több munkahelyet is megjártam. Jelenleg vidéken, “műparasztként” élek családommal. CV-m hosszan írhatnám, de ez a “blog” szempontjából lényegtelen.

Egymást tanítani és egymástól tanulni, a távollévőket sóvárogva óhajtani, derűvel fogadni a megérkezőket: ezekkel és hasonló jelekkel, melyek a szerető és viszontszerető szívekből áradnak, s miket a száj, a nyelv, a szem és ezer megnyerő mozdulat tolmácsol, mintegy kovával lobbantjuk lángra a szíveket.

Így lesz több lélekből egyetlenegy. [Aureli Augustini – Szt. Ágoston]

Miért is írogatok?

Állati-emberi mivoltunkhoz hozzá tartozik a tudás begyűjtése. Kezdeti, gyermek-, ifjúkorban több mennyiségi, ami idővel átalakulhat minőségivé (jó szívvel ajánlom Richard Rohr: Emelkedő zuhanás című könyvét), egyfajta bölcsességgé válhat. Legalább is így is érezheti az ember. A tudással pedig felelősség is jár; mégpedig annak továbbadása. Ennek legősibb közege a család, a leszármazók. Az írás elterjedésével viszont már megjelentek az „írástudók”, ami legjobban megmutatta, hogy „a tudás hatalom”. Márpedig, ha leírod, továbbadod, más is megtudja, s ebből következően hatalmad csökkenhet. A skála (mert mindig van egy skála, amin érdemes elhelyezned magadat és a társadalom többi tagját – hoppá, ez is egy gondolat) másik oldalán épp a jószándékú tanítók álltak és állnak ma is. Ők örülnek a tudásuk átadásának, és remélik, hogy tanítványaik meghaladják őket.

A – Krisztust követői értelemben – keresztény ember inkább az utóbbi körbe kell, hogy tartozzon. Hiszen Krisztus kétezer évvel ezelőtti közöttünk töltött „aktív” ideje alatt leginkább tanított és gyógyított, de hát nem lehet mindenki orvos (habár lelki gyógyuláshoz segíthetünk másokat sok-sok szeretettel). Tehát marad a tanítás. És itt visszakanyarodhatunk a „most vagy”-hoz, hiszen a XXI. században még tanárnak sem kell lenni; ha már más szakmát is választott, éppen a blogolás adja meg azt a lehetőséget, hogy szélesebb tömegekhez szóljon – akár egy “szürke” hivatalnok is.

De van egy „archaikusabb/önzőbb” érvem is: Amíg gyermeke(i)m felnő(nek), nem érheti(k) meg „felnőtt” gondolataimat. Viszont semmi sem garantálja, hogy megélem azt a kort, amikor ez a tudás ténylegesen is átadható lesz. A magyar néphagyományban az énekek egyik legszomorúbb jelensége az „árvaság”, amely – s itt máris egy újabb gondolat – nem csak anyagi értelemben, fizikai szülő-veszteségben értelmezhető, hanem szellemiben is. Az árva már nem fog megkapni valami tudást korán eltávozó szülőjétől. Ha gondolataimat leírom, talán ő(k) akkor is megismerheti(k), ha én már nem vagyok… kevésbé drámai esetet felvázolva: ha én már nem emlékszem rájuk. 🙂

Miről is írogatok?

Gondolataim nagyon sok szempontból Istenhez/hithez/valláshoz kapcsolódnak; jellemzően azonban nem „papolósak” – sőt! Sok pap talán ki is átkozna miattuk (azért igyekszem nem “durván” fogalmazni), de lehet, hogy valaki meg pont ezek segítségével válik hívővé. A megannyi irodalmi, tudományos vagy éppen “egyszerű” (mint egy újságcikk/blog) olvasmány mellett – ami mindenki számára elérhető – szerencsésnek/áldottnak (hétköznapi/vallásos kifejezés) érzem magam, hogy személyesen olyan emberektől tanulhattam, akik hitelesek voltak: megélték, amiről „prédikáltak”. Hogy mivé is vált mindez bennem, azt olvashatjátok el a bejegyzésekben. Bízom benne, hogy többnyire saját gondolat, de ha nem is mind… borzasztó nehéz lenne mintegy négy évtizedre visszamenőleg emlékezni arra, kitől mit hallottam. Az idézőjel és a forrásmegjelölés esetleges hiányát – kérlek – bocsássátok meg!

Itt pedig befejezem. Most ez van… Te jössz!